menü
látogatók
4 látogató van itt.

Legtöbb látogató: 127
2012.10.16. 19:21
www.martialarts.hu - harcmuvűvészeti és kultúrális portál
linkweb.hu TopSite.hu - A web legjobbjai. LinkBank Sport.wyw.hu - Sport Linkek A magyar linkjegyzék Linkkatalógus
[ olvasnivaló » Jóvér Béla: Útmutató a zen-meditációhoz ]

Jóvér Béla: Útmutató a zen-meditációhoz


Egészen biztos vagyok abban, hogy amikor itt reggelenként leülünk meditálni és előtte elmondjuk, hogyan is kellene ennek ideális esetben lefolynia, vagyis hogyan kellene végezni a gyakorlatot, akkor ez többnyire nem sikerül. Persze néha az is megtörténik, hogy egy-egy percre éberen tudunk időzni. Gyakoribb azonban, hogy ahelyett, hogy éber tudatállapotba kerülnénk - vagyis egy olyan tudatállapotba, amely mindenre reagál, ami körülötte történik -, inkább elszundikálunk, vagy különböző dolgok jutnak az eszünkbe. Sokszor előfordul, hogy már percek óta fantáziálunk azon a dolgon, ami eszünkbe jutott ahelyett, hogy elengedtük volna, illetve anélkül, hogy tudatossá vált volna az a valami, ami eszünkbe jutott, vagy egyáltalán az elábrándozás ténye.

Az, hogy ez így van, nem kell, hogy frusztráltságot, vagy kudarcérzést keltsen fel bennünk. Nem úgy kell ezt felfognunk, hogy "nem tudtuk végrehajtani a gyakorlatot", hanem inkább úgy kell tekintenünk, mint a saját tudatunkra vonatkozó fontos ismeretet: Az itteni üldögélés jó alkalom arra, hogy reflektáljunk önmagunkra, hogy megfigyeljük azt, hogyan is működünk - mert hiszen a hétköznapi életben is ugyanilyen szétszórtan, ugyanilyen kábán és aluszékonyan, automatizmusok által vezérelve működünk, csak ott egyáltalán nem figyelünk fel erre. Itt, e feladathelyzetben, amikor az a cél, hogy az ember éberen üldögéljen és tudatosítsa magában a dolgokat, könnyebben rádöbbenhetünk arra, hogy mennyire kevéssé éberen működik a tudatunk, és tulajdonképpen a feladat az, hogy a tudatnak ezt a fajta szennyezettségét, kiegyensúlyozatlanságát tudatosítsuk.

Ez a rádöbbenés képezi az egész szellemi műveletnek a kiindulópontját. Mindez nem arra szolgál, hogy bosszankodjunk rajta, vagy elkeseredjünk, hanem inkább úgy kell ezt tekinteni, mint egy önmagunkra történő reflexiót,, önmagunk tudatosításának az első lépését. Ahhoz, hogy bármilyen előrelépés történhessen, az első feltétel, hogy az ember tisztán és őszintén szembesüljön saját pillanatnyi helyzetével, tehát hogy világossá váljon előtte, hogy mi van. Hogy például ilyen aluszékonyak, szétszórtak stb. vagyunk. Csak a pillanatnyi helyzet e világos felismeréséből következhet ugyanis egy olyan erőfeszítés, hogy megpróbáljunk ezen valamit változtatni.

Ez a buddhista szellemi gyakorlatok mindegyikére igaz, sőt magára az egész buddhista szellemi útra is jellemző, hogy a Buddha által felismert Négy Nemes Igazság közül az első helyre a szenvedés igazsága került. Tulajdonképpen a Buddha egész élettörténete - mely a szenvedés felismeréséről, a megoldás kereséséről és a megvilágosodásról szól - ezt szimbolizálja. A Buddha élettörténetének első lépése is az volt, hogy fel kellett ismernie, az élet emberhez méltatlan, lealacsonyodott, s hogy messze van az eszményitől. Ez a felismerés elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberben egyáltalán valamiféle problématudat keletkezzék, tehát hogy megértsük: valami nem stimmel, valamit meg kell változtatni. A Buddha sem úgy tekintette a szenvedés felismerését, mint személyes kudarcot, hanem mint egy felismert problémát, amely arra inspirálta, hogy ezen valamit változtasson, valamilyen megoldást keressen.

A jelen meditációnkban tehát - és minden más buddhista meditációban is - ezzel az attitűddel kell az akadályainkhoz közeledni. Nem a frusztráltságot kell, hogy érezzük, nem küzdenünk kell ezek ellen, vagy elhessegetni, elnyomni ezeket, esetleg becsapni, vagy áltatni magunkat, hanem tudomásul kell ezeket vennünk, úgy kell őket tekintenünk, mint az önmagunk megismerésének első lépéseit. Reflektálni, tudatosítani kell, hogy ez van.

A buddhista felfogásban - de lényegében a yogában is, mely az előbbivel nagyon sok közös vonást mutat - a tudat tapasztalási tartományának minden egyes szintje leírható úgy, mint ami egyfelől megismerőképesség, vagyis mint ami tudatos, amiről tudunk, ami rendelkezik a megismerhetőség ismérveivel, másfelől pedig úgy, mint ami energiaszerű. Persze most nem a fizikai energiára kell gondolni, inkább a tudat hatalmára, az uraltságra. Ez azt jelenti, hogy ha a tudat valamire ráirányul, akkor pusztán ezzel a ráirányulással képes hatást előidézni, akár magában a testében és a világában is.

Úgy is szokták ezt fogalmazni, hogy a tudat egyrészt szél, másrészt megvilágosodási képesség, megismerőképesség. Ebben a képben a szél az energetikai aspektust jeleníti meg - azt, ami állandó mozgásban van. A tudat nem valamiféle anyagi szerkezet, vagy megfogható dolog, nem olyasvalami, ami egy helyen időzik, hanem a tudat maga egyfajta áramlás: egy olyan áramlás, ami a tapasztalati lehetőségeinken keresztül áramlik és ahogy állandóan továbbfolyik, mindig más és más jelenséget, formát világít meg. Folyóhoz szokták hasonlítani, ami folyik, és pusztán az áramlása révén minden pillanatban más képet jelenít meg. A tudat e kétféle aspektusa - vagyis egyfelől az, hogy megismer, másfelől, hogy szél, energia, áramlás -, egymástól elválaszthatatlanok. Vagyis a valóságban nem úgy áll a helyzet, hogy lenne egy tudat - egyfajta misztikus állag - és ennek lenne megismerőképessége és energiája, hanem maga a tudat a megismerőképesség is és az energia is. Ez a kettő egymással azonos. Ugyanannak a dolognak a két aspektusa. Végső soron maguk a tudattartalmak - a jelenségek, amelyek megjelennek a tudatban, beleértve a testünket, a világunkat és az érzékelési elemeket is - nem mások, mint a tudat energiájának játékai, egyfajta konstellációi.

Ez azt jelenti, hogy ha a megismerőképesség azonos a saját energiáival, akkor lényegében azok a tárgyak is, amelyek megjelennek a tudatban - s amelyek valódi természetük szerint energiák, koncentrált tudati energiák -, azonosak a saját tudatunk megismerőképességével, vagy szemlélőerejével. Vagyis végső soron nincs szubjektum (megismerő) és nincsenek jelenségek (tárgyak, amiket megismerek) sem, hanem a szubjektum és a jelenségek csupán ugyanannak a tudatnak a két aspektusa. Ha a megísmerő felől nézem, akkor ez szubjektumnak, vagy megismerő alanynak látszik, ha az energia felől nézem, akkor jelenségeknek, vagy tárgyaknak látszanak - olyan objektumoknak, amelyeket az áramló energia formál ki. A valóságban azonban ezek nem jelentenek két különböző dolgot.

Annak a szellemi vakságnak, amely a világról alkotott hamistudatot kialakítja, a döntő összetevője és gyökere nem más, mint ennek a két dolognak a megkülönböztetése, vagyis hogy olyan képzetünk van, mintha lennék én - a tudat, a megismerő - és lennének jelenségek rajtam kívül, amiket én magam kívülről megismerek. Ez a probléma, ha belemélyednénk, nagyon messzire és mélyre vezetne. Itt most csak annyit szeretnék elmondani, hogy maguk azok az akadályok is, amelyek a meditációban keletkeznek, értelmezhetők ebből a szempontból, a tudat energetikai aspektusából. Más szóval ha a meditációban nem sikerül véghezvinnünk azt, amire törekszünk, vagy sérül a tudat tiszta tapasztalása, akkor ezt lehetséges egy olyan szempontból is elemezni, hogy a tudat energiáinak az áramlásával van valami probléma. A kezdők számára ez elsősorban olyan szempontból érdekes, hogy az akadályok milyen formában jelentkeznek. Tehát még egyszer: hogy mi merül fel a tudatban, az az energiák áramlásától és formálódásától függ; ennek megfelelően ha az áramlás nem elég rugalmas, akkor a megismerés eltorzul. A megismerés alapvetően kétféle irányban torzulhat és ez a kétféle irány a meditációban jelentkező akadályok két fő típusát hozza létre.

1./ Az egyik fajta akadály a túlenergizáltságból keletkezik, amikor üldögéléskor túlságosan erős energiák áramlanak irányítatlanul az ember tudatában. A megszokott pszichológiai fogalmainkra lefordítva ez azt jelenti, hogy a sok energia sok ösztönzést, impulzust, indítékot, tárgyat, problémát, gondot formál ki, amelyek azután a tudatunkban kavarognak. Amikor túlságosan erős a tudatunkban az áramlás, amikor túlságosan aktiválva vannak a tudatunkban az ösztönzések, akkor ez tipikusan olyasfajta problémákat okoz a meditációban, mint amilyen például az elterelődés és a csapongás. Csapongásnak azt nevezzük, amikor rendkívül gyorsan és teljesen rendszertelenül jutnak eszünkbe különféle dolgok, s nem vagyunk képesek ezeket éberen megkülönböztetni és követni. A tudatunk szétszórttá válik.

E túlenergizáltság egy másik lehetséges következménye, hogy az ilyen módon felbukkanó ösztönzések valamelyikébe az ember belefeledkezik. Úgy szokták ezt megfogalmazni, hogy a tudat oda megy, ahová a szél áramlik - mert végül is a kettő ugyanaz -, vagyis ahová az energiák áramlanak, oda összpontosul a megismerőképesség is. Ez azt jelenti, hogy ha a bennünk felbukkanó tudati ösztönzés nagyon erős, akkor az magába szippantja a tudatot. Így aztán a meditációban e tudati ösztönzéssel leszünk elfoglalva, vagyis belefeledkezünk - elfantáziálunk és kiesünk abból az éber figyelésből, amelynek a létrehozására törekedtünk.

2./ A másik fajta akadály akkor lép fel, ha túl gyengék a tudati energiák, vagyis nincs elég ösztönzés a tudatban. Ez olyan jellegű akadályokat fog előidézni, amelyek a kábaság dimenziójában fekszenek, vagy ebben az irányban torzítják el a meditációnkat - például elszunyókálunk, vagy annyira tompává válik a tudatunk, hogy nem vagyunk képesek fenntartani a figyelést.

Egy másik fajta hiba, ami be szokott következni, az ún. elbambulás. Ilyenkor az ember csak ül és semmi sem jut az eszébe, vagyis nincs szó elterelődésről, azonban nem is tudunk semmiről. Olyan ez, mintha egy fehér folt lenne a tudatunkban. Teljesen kiesünk mindenből, nem is tudjuk, hogy mi történik, s csak egy idő után eszmélünk fel, hogy "Hoppá! Kiestem, elbambultam!"

Ezek a fajta problémák a meditációban teljesen természetesek mindaddig, amíg a tudat gyakorlatlan és fegyelmezetlen. Hiszen a hétköznapi világunkban is ugyanilyen szétszórt, kába és bamba tudattal élünk, teljesen a tudat ösztönzéseinek a hatása alatt, s ez határozza meg az egész életünket. Aztán amikor elkezdünk meditálni, elkezdünk játszani a tudati energiáinkkal, megtanuljuk azokat szabályozni és uralni, akkor ez megváltozik.

Mindenki ismeri a hasonlatot a jó, meg a rossz kocsihajtóról. A rossz hajtó az, aki nem tudja a lovakat irányítani és azok össze-vissza rohangálnak, a jó hajtó pedig az, aki a gyeplőt szilárdan a kezében tartja. Ez a hasonlat a hétköznapi embert és a yogit, illetve a meditálót kívánja ábrázolni. Az egyiket a saját tudatának energiái - "lovai" - szétszórtan rángatják, s ide-oda csapong az életben. A másik uralja ezeket az energiákat, ezért segítségükkel meg tudja valósítani azt, amit elhatározott.

Mivel mi még a meditációs praxis elején tartunk, a gyakorlatlan stádiumban, a legtöbbünknél jelentkeznek ezek az akadályok. A későbbiek során pedig - amikor már gyakorlottabbak leszünk és megtanulunk ezekkel az energiákkal bánni -, azért állhatnak elő újabb akadályok, mert hibás attitűddel végezzük e beavatkozásokat, nem találunk rá arra a megfelelő módszerre, amellyel a tudati energiákat jól lehet irányítani. Módszertanilag úgy szoktuk ezt fogalmazni, hogy az embernek az éberség-gyakorlatokban két dologra van szüksége: egyrészt összpontosítottnak kell lennie, tehát képesnek kell lennie arra a tárgyra irányítania a tudatát, amellyel foglalkozni kíván, képesnek kell lennie a dolgok éber észlelésére; másrészt pedig energiára, tehát bizonyos erőbedobásra van szüksége, amit mozgósítani tud az adott feladat érdekében. A meditációban meg kell találnunk ezek megfelelő egyensúlyát. Amikor már gyakorlott meditálók leszünk, még akkor is előfordulhat, hogy a koncentráció rovására túl sok energiát mozgósítunk, aminek a következtében elterelődés, szétszórtság és hasonló jellegű akadályok fognak jelentkezni.

Abban ez esetben, ha az ember túlságosan erősen koncentrál, a túl erős összpontosítás leszorítja az energiákat, egy bizonyos tárgyban köti meg azokat. Ennek következtében - minthogy ilyenkor nincs elég szabad energiája a tudatnak - aluszékonyság, kábaság, renyheség fog fellépni. Ez azt jelenti, hogy az üldögélés során meg kell találnunk az éberség, valamint a szétszórtság ellen ható koncentráltság között a megfelelő egyensúlyt. Ezt mindenkinek magának kell a saját gyakorlatában kikísérleteznie. Máshonnan megközelítve: meg kell találnunk azt a megfelelő tudati tartást, amelyben természetes módon kialakul a befelé és kifelé irányulás egyensúlya, a jelenlétre, illetve a vezetőingerre - ebben az esetben a légzésre - történő figyelés megfelelő aránya.

A módszertani akadályokkal kapcsolatban, ha már egyszer felléptek, a helyes eljárás az, hogy nem szabad bosszankodnunk. Ha ugyanis bosszankodunk, akkor ezzel csak többletenergiát viszünk a rendszerbe és még jobban el fogunk terelődni. Azt sem tehetjük, hogy nem törődünk azokkal tárgyakkal, amelyek a meditációban felmerültek, hiszen ha így tennénk, akkor ezek egyre jobban elburjánzanának és egy idő után már egyáltalán nem tudnánk korrigálni a saját tudati attitűdünket. A helyes magatartás az, hogy tudatosítanunk kell ezeket, ám csupán mint jelenségeket. Reflektálnunk kell reájuk - az akadályt lehetőleg a maga teljességében felismerve -, igyekeznünk kell őket kiemelni az öntudatlanságból, ugyanakkor azonban mindent megengedünk. Akadály valójában kizárólag azáltal lehet a tudatban, hogy tudattalan marad, ugyanis pontosan ennek következtében nem tudjuk azt uralni. Ha tudatosítjuk, akkor a jelenség magától szétfoszlik, megszelídül: hagyja, hogy a tudat kézbe vegye ezeknek az energiáknak a gyeplőjét anélkül, hogy erre különösebb erőfeszítést tennénk, pusztán a megismerésen keresztül.

Ha elterelődünk, ezt előbb, vagy utóbb biztosan észre fogjuk venni, mert hiszen az is egy impulzus, hogy itt most éberen üldögéljünk. Egyszercsak felbukkan tehát ez az ösztönzés is újból a tudatban, s ilyenkor észrevesszük, hogy "Hoppá, végülis én nem azért ülök itt, hogy merengjek, hanem tulajdonképpen meditálni szeretnék". Amikor ez megtörténik, akkor egyszerűen tudatosítsuk magunkban, hogy elterelődés történt ("elterelődtem"), hogy belemerültünk egy fantáziába. Az elterelődés puszta tényének a tudatosításánál egy fokkal még jobb, ha képesek vagyunk az elterelődést visszavezetni egészen a folyamat elejéig, megvizsgálva, hogy "Hoppá, hogyan is kezdődött el ez az egész fantáziálás?" Ennek során megpróbáljuk felidézni, hogy honnan indult el az egész gondolatmenet, hogy az éber üldögélés során mi volt az az inger, vagy működés, vagy akár érzéki tapasztalás a tudatban, aminek során eszünkbe jutott valami és attól kezdve nem emlékeztünk arra, hogy mit is kellene csinálnunk, hanem öntudatlanná váltunk. Ha ez a felidézés nem sikerül azonnal - nem jut eszünkbe rögtön, hogy hol is terelődött el a figyelmünk -, akkor gyakran segít az, hogy visszafelé gombolyítjuk fel a folyamatot egészen az elejéig. Ez az eljárás ugyanaz, mint amit a Minotaurusz monda hőse is követett. E mítoszban Minotaurusz a saját tudattalanunk erőit szimbolizálja, amelyek magukba szippantanak bennünket, beszippantanak bennünket a labirintusba, amely nem más, mint a tudatunk ide-oda csapongó asszociációi. A hős erre azt a módszert találta ki, hogy egy fonalat kötött a bejárathoz és úgy ment be a labirintusba. Azután megölte a szörnyeteget és a fonal segítségével vissza tudott találni a kijárathoz. Ez nagyon jól megvilágítja, hogy milyen módon kell nekünk is visszagombolyítanunk az asszociációink fonalát.

Tehát ha esetleg nem is tudunk azonnal visszaemlékezni, hogy honnan is kezdődött az egész, arra bizonyosan emlékezünk, hogy mi volt az utolsó dolog, ami az eszünkbe jutott. Erről aztán vissza tudunk emlékezni arra, hogy miről is jutott az eszünkbe ez, erről pedig arra, hogy ez az ťezŤ miről jutott az eszünkbe és így tovább. Ilyen módon gyakran sikerül visszajutnunk oda, ahonnan elindultunk, s eszünkbe jut, hogy "Hoppá, ez indította el a láncolatot"; s innentől kezdve éberen látjuk az egész folyamatot. Ez az a pillanat, amikor felszabadulunk az asszociációs lánc kényszere alól, el tudjuk azt engedni és visszatérhetünk a meditációhoz.

Nem ajánlatos, hogy amiket ilyenkor megfigyeltünk, azt értelmezzük, például megállapítsuk, hogy "Ez, vagy az a pszichológus mit is mondott volna egy ilyen asszociációs láncról" és hasonlók. Ez ugyanis most teljesen mindegy a számunkra: az érdekes nem az, hogy miként is értelmezhető ez a folyamat a különböző rendszerekben, hanem inkább az, hogy megértsük magát a jelenséget - azt, hogy a tudatunk energiái hogyan mennek bele bizonyos folyamatokba, és hogy hogyan tudjuk magunkat fölszabadítani ezek alól a kényszerpályák alól azon keresztül, hogy egyszerűen tudatosítjuk, megértjük magát az egész folyamatot. A lényeges dolog itt az, hogy ráláttunk, miként is zajlott ez le ez a folyamat dinamikailag a tudatban. Eltérően a pszichológiai analízistől, amely ezeknek a tudatban zajló jelenségeknek a tartalmát boncolgatja, mi a meditáción keresztül a tudat működésének a hogyanját szeretnénk megérteni, tehát azt, hogy hogyan zajlik az egész megismerési folyamat.

Ugyanez a módszer alkalmazható a tompaság jellegű akadályokkal szemben is. Ha például elalszunk, vagy elbambulunk, bár nincs konkrét tartalmunk az adott feleszmélési pillanatot megelőző időszakról, mégis meg kell próbálnunk tudatosítani ezeket a folyamatokat. Nem kell, hogy ez a tompaság frusztráljon bennünket. Teljesen természetes dologról van szó, hiszen nem vagyunk hozzászokva az ilyesfajta meditatív önmegfigyeléshez, nem volt még alkalmunk azt begyakorolni. Azért amennyire képesek vagyunk, itt is mindig végezzük el ezt a visszamenőleges tudatosítást, vagy felidézést. Idővel majd tapasztalni fogjuk - persze ehhez az kell, hogy otthon is rendszeresen gyakoroljunk -, hogy a gyakorlás előrehaladtával egyre éberebben, egyre nagyobb intervallumban leszünk képesek e figyelem-kihagyásokat tudatosítani. Aztán egyszercsak el fogunk jutni odáig, hogy akár egy egészen hosszú elterelődési folyamatot is vissza tudunk gombolyítani. Ez a képesség tehát magával a gyakorlással alakul ki, és nem baj, hogy az elején még nem megy tökéletesen. A fontos csak az, hogy a beállítódásunkat tereljük a helyes irányba. Később esetleg - annak következtében, hogy kialakul bennünk ez a fajta ráébredési mechanizmus, ez az önmagunkra való reflektálási mechanizmus -, azt is észre fogjuk majd tudni venni, hogy ezeknek az akadályoknak az időtartama elkezd folyamatosan rövidülni. A fantáziálással eltöltött idő - vagyis a fantáziába való belemerülés és a ráeszmélés között eltelt idő, hogy "Hoppá, én most fantáziálok" -, a gyakorlás révén egyre rövidebb lesz. Lehet, hogy most esetleg már két perce merengünk és csak akkor jövünk rá, hogy elmerengtünk, azonban egy hónap múlva esetleg már egy perc múlva észrevesszük ugyanezt. És egy idő után esetleg már tíz másodperc múlva észrevesszük.

A cél tulajdonképpen az, hogy eljussunk egy olyan gyakorlottsági szintig, ahol már akkor észrevesszük az elterelődést, amikor az még nem is történt meg. Ez akkor lehetséges, ha abban a pillanatban, hogy az eltérülés szándéka fölmerül a tudatban, már ez maga is tudatos, vagyis ha bármilyen ösztönzés jelen van a tudatban, tudunk róla. Ez az a fok, amikor már szabadon megválaszthatjuk, hogy belemerüljünk-e, vagy se. Tudniillik attól merülünk bele, attól válik akadállyá és tud elsodorni bennünket egy ösztönzés, hogy a dolog öntudatlan - elveszett a megismerési oldala. Ha a megismerési oldalt éberré tesszük, vagyis tudatában vagyunk a saját történéseinknek, akkor egyben szabadok is vagyunk a tekintetben, hogy ezeket az energiákat elengedjük-e, vagy sem, s ha igen, akkor milyen irányban engedjük el.

Ezt gyakoroljuk most egy kicsit. Figyeljünk a légzésünkre, az érzékeléseinkre és figyeljünk meg minden mást is; legyünk nyitottak minden irányban, de kiváltképpen a tudatunkban felmerülő akadályokat, elmerengéseket, elterelődéseket, elbambulásokat, szétszóródásokat próbáljuk meg éberen átélni és tudatosítani.

[írta: Jóvér Béla]
[forrás: www.jiudo.hu hírarchívum, 2000/03]
[a szerkesztők engedélyével]
2017 aug. 24.
H K Sz Cs P Sz V
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31